Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
A pszichoanalízis és Sigmund Freud neve a köztudatban szinte összeforrt a pszichológiával. Ez nem is csoda, hiszen a pszichológia talán legjelentősebb szerzőjéről van szó, akinek a munkáját lehet támogatni és támadni is, de megkerülni semmiképp sem. A pszichoanalízis az emberi természet elmélete mellett egy mai napig használt pszichoterápiás eljárás is, ugyanakkor az elmúlt száz évben mindkét területen hatalmas fejlődésen ment keresztül, így sok más régi módszerrel ellentétben sikerült relevánsnak maradnia. Ebben a cikksorozatban ezt a fejlődési utat fogom körbejárni, kezdve a pszichoanalízis születésével.
Freud elméleti újítása a korábbiakhoz képest a tudatalatti “felfedezése” volt: a viselkedésünket, mint kiderült, olyan érzelmek és motivációk is vezérlik, aminek mi magunk nem vagyunk tudatában. Ezeknek a mély ösztönöknek a mozgatórugója a libidó, azaz a szexuális energia. Freud szerint a személyiségfejlődés során kezdetben a libidó szabadon és zabolázatlanul vezeti a viselkedésünket, és bár a nevelés és a szocializáció során ezt megtanuljuk szabályozni, az ösztön-én mindig az életünk szerves része marad. Csecsemőkorban a fejlődés során megtanuljuk az öröm-elv helyett a valóság-elvet követni, a “mostakarom” én-állapotból kompromisszumokkal és szabályokkal megtanuljuk késlelteni a szükségleteink kielégítését. Ezt végső soron a szülők és a társadalom külső szabályainak a belsővé tételével tudjuk megtenni, ez az én-rész a felettes én, aminek fő érzelmi eszközei a bűntudat és a büszkeség. Az ösztön-én és a felettes én Freud dinamikus modelljében állandó viszályban van egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Az egyensúly megtartása jelenti az optimális állapotot, ahol a saját szükségleteink kielégítése társadalmilag elfogadható formában történik: ez az ego, tehát az Én feladata. Ennek érdekében az ego változatos elhárító mechanizmusokat működtet, amelyek közül ismerünk magasabb rendű, tehát adaptívabb; és alacsonyabb rendű, maladaptív megnyilvánulásokat is.
A Freud elméletéből következő betegség modell alapján a szorongást okozó, ezért elfogadhatatlan tudat tartalmakat az ego az elhárító mechanizmusok segítségével a tudattalanba igyekszik száműzni, illetve ott is igyekszik tartani őket. Ilyenkor történik az, hogy a tudattalan tartalmak úgy befolyásolják a viselkedésünket, hogy arról mi nem tudunk. Ezért a Freud által kidolgozott terápiás módszer a tudattalan tartalmak tudatosítására helyezi a hangsúlyt. A tudattalan tartalmakat Freud a szabad asszociáció keretében igyekezett tetten érni: arra kérte betegeit, hogy egy heverőn háton fekve beszéljenek mindarról, ami eszükbe jut. Az elhangzottakat értelmezve Freud segített a pácienseknek eljutni a belátás állapotához, a tudattalan tartalmak tudatossá váltak, ami segített a tünetek megértésében is. Emellett az éretlenebb elhárító mechanizmusok helyett bátorítja a pácienst érettebb, adaptívabb megküzdési módok kidolgozására. Az egyik legérettebb ilyen elhárítás például a szublimáció, amikor a számunkra elfogadhatatlan ösztöneinket társadalmilag hasznos formában sikerül kiélnünk: ez minden nagy művészre jellemző, de a küzdősportot űzők az agressziót szintén társadalmilag elfogadott módon vezetik le.