Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
A segítségkérés mint döntés, és az ehhez kapcsolódó érzelmek, gondolatok és motivációk nagyon fontosak a pszichológiai munkában. Kevés kivételtől eltekintve enélkül nem is kezdődhet meg maga a munka. Illetve ha még pontosabban nézzük, a kliensek részéről a pszichológiai munka már jóval azelőtt elkezdődik, hogy felkeresnének egy pszichológust. A következőkben ennek a döntési folyamatnak a részleteit fogom elemezni.
A segítségkérés első sorban kommunikáció egy problémáról vagy negatív életeseményről. Támogatás, tanács, segítség igényének megfogalmazása a probléma okozta distressz leküzdése érdekében. Más szempontból a segítségkérés az egyéni megküzdési eszköztár kiegészítése. Általában ugyanis elmondható, hogy az összes magunktól eszünkbe jutó, egyedül kivitelezhető megoldási kísérletet végig próbálgatjuk, mielőtt valaki máshoz fordulnánk segítségért. Ettől függetlenül maga a segítségkérés még az egyén eszköze marad, konstruktív problémamegoldó lépés. Emellett a segítségkérés egyben önfeltárás is, hiszen beismerjük egy probléma létezését valakinek, aki nem érintett benne. Ez az önfeltárás, ami részben személyiségvonásnak, részben pedig egy viselkedéses folyamatnak tekinthető, később a terápia vagy segítő folyamat sikerességének is egy fontos prediktora.
Pszichológusként amikor egy kliens bejelentkezik hozzánk, szinte már örülhetünk is, hiszen a munka egy jelentős részét már el is végezte, ami egy előzetes indikációja a kliens motivációjának. Miért is olyan nehéz tehát segítséget kérni? Alapvetően ugyanis elmondható, hogy a segítség szükségessége és maga a segítségkérés nem mindig szokott arányban lenni egymással. Általában bár szükségünk lenne rá, mégsem kérünk segítséget; de az ellenkezője is előfordul, amikor akkor is kérünk segítséget, amikor ez nem lenne számunkra feltétlenül muszáj. A segítségkérésnek ugyanis vélt vagy valós ára van. Egyrészt személyes szempontból negatívan érinti az énképet és az önbecsülést. Másrészt társas, társadalmi szempontból hatással lehet a kapcsolatokra, és a külső megítélésünkre is. Sajnos a mai napig van egy stigma a segítségkérés körül, van, aki gyengeségnek látja, az előző bekezdésben levezetett konstruktív problémamegoldás ellenére. Ez különösen a férfiak segítségkérő magatartását érinti negatívan, akiknél a hagyományos nemi szerep és az érzelmek kimutatásának nehézsége okoz hátrányt. (Olyannyira, hogy a férfiak még az egészségügyi szolgáltatásokat is kevésbé veszik igénybe, nem beszélve a pszichológusról.)
A segítségkérés folyamata gyakorlatilag a probléma születésével kezdődik. Ha nem lenne probléma, nem igazán lenne okunk segítséget kérni, különösen a fent említett nehézségek tükrében. Ténylegesen ugyanakkor az első lépés a probléma létezésének észlelése, illetve a probléma definiálása, meghatározása. Második lépésként a segítség szükségét kell észrevennünk. A kettő között történik a probléma egyéni eszközökkel történő megoldási kísérlete, ennek a kudarca feltételezi a további lépéseket. Harmadik lépésként amikor már érzékeljük, hogy itt külső segítségre van szükség, eljön az ideje ténylegesen meghozni azt a döntést, hogy segítséget fogunk kérni. Ez egy nagyon fontos mozzanat, hiszen egy aktív elhatározásról van szó, ami sokkal konstruktívabb, mint az alternatívák: beletörődés, tagadás, figyelmen kívül hagyás. Ezután már „csak” a kivitelezés van hátra: a potenciális segítők felmérése (például pszichológus vagy pszichiáter tudna inkább kompetensen segíteni), majd a megkeresés stratégiájának megválasztása. Az utolsó lépés a segítségkérés folyamatának kognitív kiértékelése: azaz hogyan élem meg azt, hogy segítséget kértem. Ez nem mindig tudatosan történik, mégis megkerülhetetlen, hiszen ahhoz, hogy a kért segítséget ténylegesen igénybe vegyük, meg kell védenünk a döntést annak negatívumaival szemben. El kell „döntenünk”, hogy szégyent, vagy büszkeséget érzünk ezzel kapcsolatban. Reményeim szerint ezzel a cikkel sikerül egy kicsit az utóbbi felé billenteni a mérleget.