Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
Ez a „DE” a mai kor egzisztenciális panasza. Ez a táptalaja sok a beszélgetésnek, ez vezet nagyon sokszor a pszi szakemberhez (is). Krónikusan elégedetlenek vagyunk? Mi kell még? És mi van, hogyha a társadalmi és anyagi siker mögött a „rosszul-lét” oka egyfajta intellektuális-szellemi éretlenség?
Sok szó esik manapság a „wellbeing”-ről, azaz a belső jóllétről…de ugyanúgy jelen van, - ha nem nagyobb mértékben - a „badbeing”, vagyis a rosszul-lét is. Értelemszerűen ez nem a fizikai-testi rosszullétet jelenti, hanem azt, hogy nem érzem magam jól a bőrömben, nem vagyok jól. Van férjem/feleségem, egészséges gyerekeim, munkám, kényelmes házam, elég pénzem. Mégis teher az életem – ezt lehet sokszor hallani. Vagy azt, hogy: “…alkalmatlannak érzem magam a boldogságra – netán nem is érdemlem meg.” Ismerősek ezek a mondatok ?
Természetesen minden történet, minden létezés egyedi; mégis gyakran tapasztaljuk, hogy az a fajta “bűntudat”, amely megakadályozza a boldogságot, szinte mindig korai gyermekkorból származik. Különösen gyakori a nem kívánt gyerekeknél, vagy azoknál, akiket túlságosan igényes szülők neveln(t)ek. Korai éveiktől fogva túlságosan « soknak » érzik magukat, önbecsülésük hiányában igyekeznek először a körülöttük lévők szükségleteit kielégíteni, anélkül, hogy saját jóllétükre gondolhatnának. Annak reményében, hogy szeressék és elfogadják őket, valahogy arra kondicionálódnak, hogy felejtsék el magukat, és éljenek másokért. A boldogságra való alkalmatlanság a depressziós szülők gyermekeinél is gyakrabban előfordul. Nehéz komor légkörben felnőni, egy apa és anya között, – vagy elég az egyik is - akik sötét szemüvegen keresztül látják a világot, és a létezésnek ezt a szemléletét adják át, könnyűség és színek nélkül. Az örömkitörés az már-már bűnnek számít. A jelenséget felerősíti, ha ráadásul a szülők babonás hajlamot mutatnak: „Ne örülj túl gyorsan, rejtsd el az örömödet, különben szerencsétlenség vár rád. A ház mindig leéghet, az autó megsérülhet, a szeretett személy meghalhat…és különben is minek örülni, amúgyis olyan nehéz az élet.” Itt általában más szavakat is szoktak használni.
A bűntudatot kiváltó keresztény kultúra, amelybe beleszülettünk, elég keveset segít abban, hogy helyrehozzuk magunkat egy – mondjuk - szürke gyermekkor után. Ugyanakkor a fogyasztási eszméket (is) örököltük, a haladásba vetett hiteket, amelyek oly kedvesek voltak a huszadik századi háborúk utáni társadalom számára. A mai világot azok a felnőttek építették, akik fiatal korukban nélkülözést, éhséget, félelmet éltek át. Így természetesen megpróbálták megmenteni gyermekeiket, unokáikat ezektől, ezekkal a jelszavakkal: anyagi fejlődés, birtoklás, fogyasztás. Így vált elménkben a boldogság szimbólumává a harmonikus, semmiben hiányt nem szenvedő család, a szép ház, a nagy autó, a jó munka. Ha megvan a teljes lista, mindenünk megvan ahhoz, hogy boldogok legyünk – erre a gondolkodásmódra tanítottak bennünket.
Pontosan ezeket a kliséket kell azonban megkérdőjelezni ahhoz, hogy belássuk: a lényegeset nem lehet megvásárolni. Régebben csak a bölcsek töprengtek a létezés értelmén. A gazdasági válság, az új életstílusok, a válások, újraházasodások megszaporodó száma, a munka szűkössége miatt sokkal gyakrabban van lehetőségünk feltenni magunknak a kérdést, hogy jól döntöttünk-e, mi értelme van tettünknek, egyáltalán ezeket a dolgokat akarom-e, szeretem-e. Ma talán ez a létezés és a birtoklás, a természet és a kultúra, a szakmai élet és a magánélet közötti megbékélés kezdete (lehet).
Nagyon sok szülő kijelenti: « mindent megadunk a gyerek(ek)nek, amire szükségük van, nincs okuk panaszra. » Vagyis nincs joguk panaszkodni. Ezt a beszédet beépítve a személyiségébe a gyermek azzal a gondolattal nő fel, hogy valóban "mindene" van ahhoz, hogy boldog legyen. És ha mégsem az maradéktalanul, akkor lelkiismeretfurdalása, bűntudata lesz.
A túlzás foglyaként, a bőség zavarában élünk, sokszor az émelygésig. A végén minden összekeveredik: a kutya, a gyerek, az autó, a ház, a legújabb okostelefon, a létfontosságú dolgok és a kellékek. De az áruk és tárgyak bősége önmagában nem lehet elégedettség forrása. Nem így vagyunk felépítve. A szekrényeim megtelhetnek ruhákkal anélkül, hogy tudnám, hogyan kell öltözködni. Mert ez a tudás nem az öltözékeim számától függ. A tető, az ennivaló, a biztonság az ember alapvető szükséglete, a boldogság az egyfajta belső lendület kérdése.
Ahogy egyenlőtlenség van az élettörténetekben és utakban, egyenlőtlenség van a boldogságra való « hajlamban », az örömszerzési képességekben is, amelyek tulajdonképpen fejleszthetőek. A boldogság képessége biológiai eredetű is. Veleszületett, más szóval a génekben íródott, de szerzett is, különösen kora gyermekkorban. Az anyai melegség, a körülöttünk lévőkkel fenntartott érzelmi kapcsolatok minősége, a kulturális és társadalmi fejlődés…vagy éppen ellenkezőleg, a korai hiányosságok, rossz bánásmód gazdagítják vagy csökkentik az agyi készségeket, hogy alkalmazkodjanak és észrevegyék, megtalálják a boldogságot. A biológia és a pszichológia szorosan összefonódik.
A lényeg az, hogy nincs univerzális megoldás a boldogságra. A pohár, amelyet félig üresnek látunk, a pozitív pszichológia azt kéri, hogy félig telinek lássuk. De lehet, hogy jobban járunk, ha úgy látjuk, hogy a poharunk félig üres – azért, hogy minél józanabbak, reálisabbak legyünk, vagy hogy ne csalódjunk, ha reményeink szertefoszlanak. Úgy lehet mégis keresni a boldogság útját-módját, ha ihletet merítünk a különböző technikák és irányzatok által kínált, vagy mások számára oly jól bevált receptekből. Természetesen nem úgy, hogy csak másokat utánozva, lemásolva alkalmazzuk azokat, mint a jó tanulók. Hanem kialakítjuk, felépítjük, kidolgozzuk a magunk receptjét. Ha lenne egy tanácsom, az a következő lenne: „Tízszer is elronthatod a receptet, a lényeg, hogy magad készítetted.”