Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
Teljesen a jelenben lenni, a jövőt tervezgetni, elképzelni...Egyesek számára ez bonyolult, mert nehezen hagyják abba a múlton való rágódást, a nosztalgiázást, akár a boldog pillanatokra emlékeznek, akár fájdalmas pillanatokon, be nem gyógyult sebeken elmélkednek. Hogy mi ezzel a probléma? Ez a - látszólagos vagy valós - képtelenség arra, hogy a múlttól megszabadulva éljünk, megakadályoz minket abban, hogy kibontakoztathassuk további vagy rejtett képességeinket, és előre lépjünk az életben.
Lapozni a gyermekkor fényképalbumait, beszélgetni a középiskolai/egyetemi emlékekről a volt osztálytársakkal, emlékezni múltbeli szerelmeinkre, megannyi módja annak, hogy tudatosítsuk magunkban azt, akik voltunk, és akikké váltunk. A múltra való emlékezés lehetővé teszi, hogy újra elhelyezkedjünk a jelenben, és megtervezzük előre a jövőt. Bármilyen legyen is az, boldog vagy boldogtalan, a múlt mindig egy tér, amelyben felismerjük önmagunkat…egy megnyugtató buborék. Ezért szeretjük – többek között.
A múltat elengedni annyit jelent, mint meggyászolni azt, és ez egy több szakaszból álló érzelmi folyamat. Először is a tagadás: az ember nem hajlandó elhinni, hogy ami volt, az többé nem lesz. Aztán jön a harag: neheztelni az időre, ami múlik, meg netán arra is, akit, vagy amit elvesztettünk. Aztán félünk: „Mi lesz most? Hogyan tovább?...”. És végül az elfogadás, ami az elengedéshez vezet. Azok az emberek, akik a múlthoz ragaszkodva élnek, nem tudják követni ezt a folyamatot, mert megtagadják az érzelmeiket. Ez a hozzáállás gyakran a gyerekkorunkban kapott nevelésnek köszönhető: a kislányoknak tilos haragudni, vagy a kisfiúknak sírni/félni. Nem mindenkinek volt/van lehetősége megtanulni az érzelmeit megfelelően felismerni, befogadni, illetve kifejezni, amikor azokat érezte/érzi. Az eredmény: az egyének „megrekednek” egy érzelemben - haragban például vagy szomorúságban - és képtelenek leküzdeni azt.
Nagyon gyakran a múlt béklyójában való maradás a bizonyíték arra, hogy bizonyos dolgok nem oldódtak meg, egy traumát nem sikerült időben "megemészteni", feldolgozni. Ez visszahúz minket, és megakadályozza, hogy előre haladjunk. Ha a gyászmunkát nehéz elvégezni, annak az is lehet az oka, hogy a szeretett személy eltávozása esetén azt gondoljuk, hogy a gyászolás az "elfelejtést" jelenti, amit nem szeretnénk, hogy megtörténjen. Öntudatlanul ezért arra törekszünk, hogy a másik, az elvesztett személy életben maradjon azáltal, hogy „feléje fordulva” a múltban maradunk.
1. Testi-fizikai jelenlét
A „carpe diem” szlogen az tulajdonképpen nem gondolat, hanem gyakorlat: a jelen pillanatban élni annyit jelent, mint fizikai-testi szinten benne lenni. Sportolás, séta, relaxációs gyakorlatok, légzésszabályozás, érzékszervek felébresztése…Mindezen tevékenységek lehetővé teszik, hogy visszataláljunk a testünkhöz, és teljes mértékben tudatosítsuk az itt és most létezést.
2. Alkotás
A művészi alkotás lehetővé teszi azt, hogy nyomot hagyjunk, bármilyen kis időre is. Még ha csak egy étel erejéig is, amit kreatívan el szeretnénk készíteni. A tárgy, amelyet festünk vagy elkészítünk, a haladás jegyét viseli, amellyel tudatosíthatjuk saját fejlődésünket. Az alkotás az önbizalom visszaszerzésének is hatékony módja: felfedezzük, hogy tudunk valami újat alkotni.
3. A félelmek felsorolása
Lehetetlen előre látni és megvédeni magunkat minden kockázattal szemben, amely a tervek készítésekor felmerül. De ha felsoroljuk félelmeinket, még a legfölöslegesebbnek tűnőket is, tisztább és kevésbé nyomasztó jövőképet kaphatunk. Ez esetben már nem annyira az érzelmek, hanem az értelem hatása alatt tartjuk.
4. Szabadulás a múltból
A nosztalgia a múlt idealizálásának egyfajta természetes hajlama. A hely, a légkör, az emlékezéshez kapcsolódó érzések fel vannak nagyítva, túl vannak értékelve. Azoknak a helyeknek újra (meg)látogatása megszabadíthat bennünket attól az idilli képtől, amelyet megőriztünk róluk. Bizonyos esetekben lehetőség nyílik arra is, hogy leszámoljunk a múltból származó egyéb elemekkel, és lelkileg egészségesebb alapokon induljunk újra.
Ha olyan személy van a közelünkben, aki állandóan az emlékeiben él, hajlamosak vagyunk vagy túlzottan odafigyelni rájuk, és merengeni vele együtt a múlton, vagy hirtelen félbeszakítani őket. A helyes hozzáállás kétségtelenül e két véglet metszéspontjában található: tudni kell időt adni a másiknak, hogy a múltra tudjon hivatkozni és ott tájékozódni tudjon, de korlátozni is kell, nehogy elakadjon az emlékeiben. Néhány percnyi múltidézés sokszor elég a másik megnyugtatására. Ezután jöhet egy új téma elindítása, amely ösztönözheti arra az érintettet, hogy térjen vissza a jelenbe.