Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
Akár mi várunk el, akár tőlünk várnak el, az elvárások befolyásolják a viselkedésünket és a kapcsolatainkat. Miért rossz ez, mi a túl sok, és hogyan lehet feltétel nélkül szeretni? Mindannyiunkat érintő kérdések.
Az elvárások részei a hétköznapjainknak. Azt akarjuk, hogy a kenyér, amit megveszünk, friss legyen, és kiváló alapanyagokból készüljön. Az elvárások olyan természetesek, mint a mindennapi kenyerünk. Elvárást támasztunk a gyermekünkkel szemben, és ezzel irányt mutatunk neki, motiváljuk őt, és keretek közé szorítva az életét, biztonságot nyújtunk neki. Az elvárások azonban lehetnek irreálisak, teljesíthetetlenek, és lehetnek ellentmondóak is, ez pedig már rombolóan hathat, hiszen bármit is teszünk, nem tudunk megfelelni ezeknek.
Az egész életünkre negatívan hat, ha gyermekként azt tanuljuk meg, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek, ha teljesítjük az elvárásokat. Az élet minden területén találkozni fogunk ugyanis elvárásokkal. A munkahelyünkön, a párkapcsolatunkban, még a családunkban is. Tudnunk kellene, hogy kudarcaink ellenére is szeretnek és elfogadnak bennünket. Az életünk enélkül kétségbeesett küzdelemmé válhat.
Ha a mindenáron való megfelelés hamis tükrében látjuk magunkat, szégyent, dühöt és szorongást érezhetünk kudarc esetén. Tévesen ítéljük meg önmagunkat. El kellene engednünk az elvárásokat, ezt azonban nem tudjuk megtenni. Hajlamosak leszünk csak a negatív dolgokra fókuszálni, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvalóan jó eredményeket, még akkor is, ha azok vannak túlsúlyban. Magunkat minősítjük a cselekedeteink helyett. Pedig nem leszünk rosszak attól, hogy elrontottunk valamit. Olyan általános következtetéseket is levonhatunk, amik messze nem reálisak. Egy tettünk azonban nem határoz meg bennünket. Ahogy a dolgok sem feketék vagy fehérek. Egy kis hibától még nem válik minden rosszá.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mi is állunk a másik oldalon. Mi is támasztunk elvárásokat mások felé. Vannak persze jogos és ésszerű elvárások. Probléma akkor van, ha a másik felet nem önmagában fogadjuk le, hanem csak akkor, ha teljesíti az elvárásainkat. Amelyeket talán nem is közöltünk vele világosan. A másik fél ilyenkor védekezni kezd, hogy szabaduljon az elvárások fogságából, mi pedig egyre mélyebbre süllyedünk a magány mocsarában.
Feltétel nélküli szeretet és elfogadás. Nincs elvárás. Megengedjük a másiknak és persze magunknak is, hogy hibázzunk, rosszul döntsünk vagy tévedjünk. Nem kell bizonyítanunk, hogy jók vagyunk. Mert eleve jók vagyunk. Bármit is teszünk. Már nem a félelem irányít bennünket.
Ehhez csak feltétel nélkül kell szeretnünk.
Nem lesz könnyű.