Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
Született hajlamunk van arra, hogy olyanok legyünk, mint mások. Érdekességként említhető, hogy a három napos baba többet üvölt, ha egy vele egyidős csecsemő sírását hallja, mint ha egy idősebb babát vagy egy kismajom vészkiáltását hallja. Pszichobiológiai hipotézisek szerint az utánzásnak ez a képessége a legősibb múltunk öröksége, amikor őseinknek a ragadozó állatokkal és a természeti elemek erőszakosságával szembesülve azonnal meg kellett ragadniuk a társaik által kibocsátott vészjelzéseket, hogy megmentsék őket. De mondhatjuk-e, hogy empatikusnak születünk, azzal az empátiával, ami a másik érzéseiben való osztozás és azok megtapasztalásának képessége? Készen állunk-e arra, hogy a másik ember helyébe tegyük magunkat, osztozzunk az ő megéléseiben? Nem, habozás nélkül kimondhatjuk, hogy nem!
Létünk kezdetét az anyánkkal való fúziós kapcsolat jelzi, amelyet saját testünk kiterjesztéseként fogunk fel. Ahhoz, hogy hozzáférjünk a másik ember intuitív ismeretéhez, egy egész idegrendszeri gépezetre van szükség, amely magában foglalja a megfigyelést, a memóriát és az érvelést. Ha az agy premotoros (homloklebeny) területein található tükörrendszer (tükörneuronok) nagyon korán arra késztet bennünket, hogy gesztusainkat és kifejezéseinket automatikusan másokéira modellezzük, akkor a limbikus rendszerünknek – az „érzelmek agyának” – is érettnek és képesnek kell lennie következetesen érvelni. Ez a prefrontális – szintén a homloklebeny területén - kéreg fejlődésével kapcsolatos érvelési készség pedig az évek során fejlődik.
Ha valakivel azonosulunk, az egyet jelent azzal, hogy felismerjük, hogy hasonlóan érzünk, vagy egyek vagyunk vele. Azokkal azonosulunk, akiket csodálunk, és akik eszményeinkként szolgálnak. Az azonosulás egyfajta „kannibális” beépülése a másiknak bennünk, pontosítja Freud. Ebből kifolyólag a határvonal köztem és a másik között soha nem lesz teljesen egyértelmű. Életünk végéig hajlamosak leszünk saját gondolatainkat és érzelmeinket másokra vetíteni, hangulatainkat és szándékainkat nekik tulajdonítani, gyakran paranoiás módon: "Tudom, mit gondolsz rólam, nem kell (el)hallgatnod…”. Hát nem, a valóságban csak találgathatunk. És gyakran tévedünk.
Az intuitívabb emberek is tévednek, bár ők általában közelebb állnak az igazsághoz, mint az átlagember. Jung transzperszonális pszichológiája azt állítja, hogy mindannyian kapcsolatban állunk, rezonálunk. Igazságosabb lenne azt állítani, hogy mindannyian készek vagyunk összeolvadni és elveszni egymásban. Ez az a híres érzelmi fertőzés, amely például megnevettet minket a temetéseken, amikor az egyik résztvevő kuncogni kezd.
Ettől a teljes zűrzavartól a leginkább megmentő eszköz a nyelv, amely lehetővé teszi gondolataink lényegének megmagyarázását és a világ felé közvetítését. De a szavak nem elég erősek ahhoz, hogy a hibázás vagy félreértés veszélye nélkül tudjanak közölni dolgokat. „Mindig az igazat mondom, de soha nem mondom el az egészet: hiányoznak a szavak” – jelentette ki a nagy francia pszichoanalitikus, Jacques Lacan. Mert mindannyiunkban lakik egy „másik”: a tudattalan, amely természeténél fogva félrevezet bennünket. Ezen túlmenően számos tényező valószínűleg visszatart minket attól, hogy lépést tartsunk egymás tapasztalataival, érzéseivel, különösen, ha valaki a gyermekkorát hideg, kevésbé empatikus felnőttek társaságában töltötte.
Bár társas lények vagyunk, akiket együttélésre teremtettek, az interszubjektivitás (a személy-személy kapcsolat kialakításának képessége) nem a természet ajándéka. Erkölcsi tulajdonságokat feltételez: tudni, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a jó a másiknak, mi az, ami neki fájdalmas, nehéz. A jó tanár megpróbálja megérteni, miért nem érti őt a tanítványa. A terapeuta, hogy segítsen betegének, hogy úgy lássa a dolgokat, ahogy ő látja, vákuumot hoz létre saját magában, elfelejti saját meggyőződését. De egy pszichopata például arra használja fel a másik sebezhetőségét, hogy mentálisan megkínozza őt. És attól, hogy látok valakit sírni, még nem sajnálom: eldönthetem, hogy megérdemli, örülhetek a szerencsétlenségének, vagy úgy gondolom, hogy „ez az ő problémája”. Az empátia nem feltétlenül vezet együttérzéshez vagy önzetlenséghez. Ahhoz, hogy mások helyébe kerüljek, el kell döntenem, hogy törődöm a sorsukkal és a véleményükkel.
De hogyan léphetek ki az intim buborékomból, hogy hozzáférjek a „másik” mentális teréhez? Kilépek a saját központomból, elképzelve, mi történik benne, miközben tudatában vagyok annak, hogy nem az ő személyes drámáját élem meg. Ha összeesek, amikor látom, hogy a legjobb barátnőm összeesik, nem leszek neki sok hasznára. Amikor a másik személy arra kér minket, hogy helyezzük magunkat a helyükbe, általában azt mondja: „Próbálj megérteni engem, légy ott(itt), hogy támogass.” Anélkül, hogy feladnánk a saját jóllétünket és belső egyensúlyunkat. Sok ember azonban utálja, ha egy kis boldogság látszódik körülöttük, amikor a szakadék alján vannak.
A „képzelje magát a helyembe” kifejezés egyúttal bocsánatkérést is kifejezhet, ha bűntudatot érez valaki: „Mi mást tehetnék, mint hogy kitegyem a macskámat? Ez a piszkos vadállat megkarcolta a karosszékeimet, felébresztett az éjszaka közepén.” És vannak, vagyunk nagyon sokan azok, akik világosan kifejezzük: "Bele tudtam gondolni a hely(zet)edbe magam, én is átéltem ezt.” Ezután pedig nekünk kell kibontanunk a saját történetünket anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is befolyásolnánk a másikat, vagy ráerőltetnénk a saját megoldásainkat.
Annak érdekében, hogy a leendő apák megértsék, min megy keresztül várandós feleségük, egy amerikai cég kifejlesztett egy terhességi szimulátort, amely mintegy húsz tipikus tünet megtapasztalását kínálja: gyakori vizelési inger, hátfájás, légszomj, magzatrúgás. Hogy a leendő apák talán megértőbbek legyenek. Ez elég ahhoz, hogy valóban átéljék a terhesség kellemetlenségét és ugyanakkor áldott állapotát? Természetesen nem. A másik szó szerint más. Nem igazán tudom magam a helyébe helyezni, mert ez a hely egyedülálló. És a legjobb szolgálat, amit tehetek neki, hogy tiszteletben tartom egyediségét, és törődöm vele, mint tőlem különálló lénnyel.