Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
A wabi sabi a japán esztétika fogalma, szépségről alkotott szemlélet, amely a tökéletlenséget és az idő nyomait hangsúlyozza. Ősrégi fogalom, a mai jelentésében egyfajta „természetes egyszerűség bölcsességét” jelenti. Ma már a koncepciót a személyes fejlődés eszközeként is használják, főleg az Egyesült Államokban, mint az ultra - perfekcionizmus és a teljesítménykultusz ellenszere.
A wabi sabi megértése és alkalmazása az életünkben akár katartikus hatású is lehet, hiszen rájöhetünk arra, hogy a tökéletlenség nemhogy gyengítene bennünket, – amitől leginkább tartunk – hanem annak elismerése és felvállalása masszívan erősítheti az önbizalmat és pozitívan befolyásolhatja a megpróbáltatásokkal való szembenézésünket, valamint a képességeink kibontakoztatását. Gondoljunk csak bele: ha attól tart az ember mindig, hogy nem elég jó, nem elég precíz, pontos, és nem tudja tökéletesen végezni feladatait, akkor a fennálló stressz és aggódás következtében sokkal kisebb mértékben képes a belső szárnyalást, szabadságot, örömöt megélnie a folyamatokban, amiket végez.
Donald Winnicott (1896-1971) angol pszichiáter és pszichoanalitikus megalkotta az „elég jó anya” fogalmát, ezzel felszabadítva (nem teljesen) számtalan nőnek az anyasággal kapcsolatos tökéletesség mítoszát. Átkonvertálva az emberi mivoltunkra vonatkozóan az lenne a legjobb, ha elengednénk a steril, szorongást kiváltó perfekcionizmust, és éppen „elég jók” lennénk. Ami azt jelentené nagy általánosságban, hogy magunkkal és másokkal való kapcsolatainkkal elégedettek vagyunk.
A hiányosságainkra, gyengeségeinkre és a fejlesztendő területeinkre való összpontosítás helyett jobb lenne például arra figyelni, hogy hogyan kezeljük a nehézségeket. Az eredmények helyett a folyamatokra fókuszálni. Minél kevésbé tartjuk a szemünket a célvonalon, annál jobban tudatában vagyunk az általunk használt készségeknek és metódusoknak, valamint a célhoz felhasznált erőforrásoknak. És ez a tudatosság növeli az önbizalmat és csökkenti a belső nyomást.
A perfekcionizmus egy olyan illúzió, amely az egóból születik, amely azt hiszi, hogy mindent képes irányítani, és szeretné, hogy mások észrevegyék és szeressék. Ennek a zsarnoki, kényszerítő erejétől való megszabadulás azt jelentené, hogy kilépünk az illúzióból, és teljesen belépünk a valóságba. Az emberi természet ontológiai tökéletlenségébe. De ez az elfogadás nem lemondást és beletörődést jelent, hanem ellenkezőleg, jelentős előnyökkel jár. Gyengeségeink egyben a védjegyünk is, és jóindulatra szólítanak fel önmagunkkal és másokkal szemben. Ha felismerjük korlátainkat és hiányosságainkat, gyengéden fogadjuk őket, rugalmasabbak, megbocsátóbbak, reálisabbak és végső soron hatékonyabbak leszünk.
Az „átkattintás” két apró szóval is megtörténhet: „Nem tudom.” Vannak, akik képtelenek kiejteni őket anélkül, hogy idegesnek, szánalmasnak, nevetségesnek vagy dühösnek éreznék magukat. Sokan a kommunikációt, a beszédet is eltorzítják vagy hárítanak, hogy jól jöjjenek ki a helyzetből, vagy egyszerűen úgy uralják a helyzetet, hogy csendben maradnak, vagy csak úgy tesznek, mintha tudnák a választ, a megoldást. (Meglátjuk…egyelőre hagyjuk most… majd később beszélünk erről…utána nézek, stb.) Mindazonáltal elég lenne egyszerűen azt mondani, hogy „nem tudom”, hogy meggyengítsük az egót, hogy megtapasztaljunk egy belső koherenciát, és teret nyissunk a másikkal való beszélgetésre. Ugyanakkor felsorolhatjuk a „hibáinkat” is, és kereshetjük a pozitív oldalukat, előnyeiket is. Például a türelmetlenség pozitív oldala lehet az élénkség, a gyorsaság, az innováció iránti fogékonyság. A lustaságnak lehetnek szemlélődő „erényei”, a harag együtt járhat a bátorsággal és az igazságérzettel. A kudarcok elfogadása a „tökéletlenség” formáló, sőt átalakító formája. Ehhez először is nagyobb értéket kell tulajdonítanunk azoknak az eszközöknek, amelyeket a célunk elérése érdekében használunk, mint az elért-elérhető eredménynek.
Aztán eljön az elfogadás ideje: annak elfogadása, hogy egy adott pillanatban, adott eszközökkel mindent megtettünk, lehetővé teszi, hogy ne blokkoljuk elménket és energiánkat egy olyan esemény előtt, amelyet nem lehetett vagy nem tudtunk megváltoztatni, és ezért elkerüljük a ruminációt, vagyis a „mentális kérődzést”.
Nem utolsó sorban végre gyakorolhatjuk a tökéletlenséget a hozzánk közel állókkal, bagatellizálva, elnézve a hibáikat, kudarcaikat, megemlítve a magunkét, vagy humorral rámutatunk néhány saját tökéletlenségünkre.