A mai kor nagy, feloldhatatlannak tűnő ellentmondása a nevelésben: hogyan segítsek gyermekemnek megismerni a világot, amikor én magam sem ismerem ki magam benne? Sokszor nem tudom eldönteni mi a jó és a rossz, a helyes és a helytelen.
Jelen korunk hihetetlenül gyors technikai fejlődése és információdömpingje a szülő-gyermek kapcsolatban is olyan helyzetet teremt, amelyre nincs miből felkészülni. A világot a szülein keresztül ismeri meg a gyermek, de mi van akkor ha a szülő sem tudja követni a fejleményeket, bizonytalan, vagy egyszerűen képtelen az útmutatásra. Biztosan rengeteg emberben merül fel manapság a kérdés, amely nem feltétlenül ebben a megfogalmazásban, de valahogy így visszhangozhat a sikertelennek tűnő szülő agyában: hogyan segítsek gyermekemnek megismerni a világot?
Szülőnek lenni nem könnyű, és manapság bizonyos szempontból még nehezebb, mint korábban. Nagyon sokan nem gondolnak bele, de a kisgyermeknek először a szülő jelenti magát a világot, egészen pontosan szülein keresztül ismeri meg környezetét. Ez egy folyamat, amely során aztán, szépen fokozatosan megjelenik az önállósodás, de a szülőre később is szükség van, csak változó szerepkörben. A felelősség azért nagy, mert a felnőtteknek alkalmazkodniuk kell a gyerekek változó igényeihez, amelyek természetesen nem mindig egyértelműek. Tehát gyermekünk érzelmi világára, személyiségének kifejlődésére döntő hatással vagyunk mi szülők, akik közül nagyon sokan még most is csak a mindennapi ellátásra gondolnak gyermekükkel kapcsolatban, vagy arra, hogy Pistike/Julcsika jól szerepeljen matekversenyen, több piros pontot, ötöst kapjon, mint a padtársa, vagy ügyesebb legyen másoknál a fociedzésen.
A szülőség ennél természetesen jóval összetettebb, hiszen ez csak a felszín. Na, de miként leszünk képesek gyermekeink változó érzelmi igényeinek megfelelni, ha mi magunk sem találjuk a helyünket a világban? A helyzetet nehezíti, hogy a technikai fejlődés felgyorsulása árkokat ás a generációk közé, ami az idősebbeknek ismeretlen, vagy félismeretlen, abba a fiatalok már beleszületnek és a legnagyobb természetességgel állnak hozzá. Az a jelenség sem hajtja a malmunkra a vizet, hogy ahogyan az élet minden dolgával kapcsolatban, a nevelésben is információk dömpingje árad ránk. Iszonyatosan könnyű és gyors ismereteket szerezni a legkülönfélébb témákban. A baj csak az, hogy pró és kontra, azaz ha valamivel kapcsolatban találunk egy szakértői tanácsot, biztos, hogy ott van a párja, amely ellenkezőt állít. Ember (szülő) legyen a talpán, aki kiigazodik a különböző vélemények között.
Szóval hogyan segítsek gyermekemnek megismerni a világot, ha az nekem is bonyolult? És nemcsak bonyolult, hanem stresszes is. Először is meg kell tanulni kezelni a stresszt és a beáramló információkat, erre sokféle technológia akad, a legfontosabb az, hogy ne a gyereken vezessük le a feszültséget. És nemcsak azért, mert az nem fair, hanem azért is, mert épp a mi feladatunk (lenne), hogy az őt ért stresszt kezeljük, levezessük. Arra kell törekedni, hogy a szülő és gyermeke között harmonikus maradjon a kapcsolat, mert ha az valamilyen okból megbomlik, akkor annak többféle negatív következménye is lehet. Mi kell a harmonikus kapcsolat fenntartásához? Elsődlegesen az, hogy a felnőtt magával is harmóniában éljen, legyen meg a lelki egyensúlya. Sok információval bombáznak, rengeteg stressz ér? Ez nem számít, meg kell vele birkóznod, mert te vagy a szűrő a gyerek és a világ között.
Persze nyilván ezt sokkal könnyebb leírni, papolni róla, mint megvalósítani. De most nem az olyan felnőttekre gondolunk, akiknek maguknak is komolyabb segítségre van szükségük, orvosi, és/vagy gyógyszeres kezelésre, hiszen az ő problémájuk összetettebb. Inkább az olyan szülőkre, akik átlagos életet élnek, de kicsit belesüppedtek saját gondjaikba és háttérbe szorult a gyermek. Látszólag nagyon is figyelnek rá (mondjuk megveszik mindenből a legdrágábbat), de a tudatos, érző odafigyelés nincs meg. Ha a kapcsolat nem harmonikus, az előbb-utóbb ki fog ütközni. Nyilván veszekedések, sértődések, kiabálások mindig is lesznek, azokat nem nagyon lehet megúszni, de ha sikerül kialakítanunk a nevelésben az összhangot (kvázi a felnőtt és a gyerek „együtt nevel”), akkor jó eséllyel elérhetjük az egészséges, kellően magabiztos személyiség kifejlődését, és elkerülhetjük azt, hogy csemeténk folyton olyan pofonokat kapjon a külvilágtól, amelyekkel nem tud megbirkózni.