Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
Az egyszerű segítő kéztől a pénzigényig néha csak kérni kell. És mégis… Milyen meredek az út a segélykiáltáshoz. Miért olyan nagy a vonakodás, hogy segítséget kérjünk? Akár egy gesztusról, akár anyagi vagy netán belső-lelki problémáról van szó…
A kollektív tudatunkba ívódott mondás, hogy „Segíts magadon és Isten megsegít” valójában arra a régi bibliai előírásra emlékeztet, mely szerint nem szabadott hiába és fölöslegesen – értsd: minden kis piti üggyel - hivatkozni Istenre, és ezt nagyvonalúan átvette a modern társadalmi személyiségkultúra is, azzal a szlogennel, hogy: sokkal többet tehetünk magunkért, mint gondolnánk. A hiperindividualista társadalmunkban, amely az autonómiát legfőbb értékként ünnepli, automatikusan ezt így fordítjuk: „Csak önmagadra számíthatsz.” Rendkívül sokan azon a gondolaton nőttünk fel, hogy ha soha nem kérünk senkitől semmit, az a dicsőség forrása. Büszkék vagyunk arra, hogy senki sem segített nekünk, és mégis boldogultunk/boldogulunk.
A mindenhatóságról alkotott fantáziánk azonban félelmetes belső ellenségnek bizonyul, amikor nehéz időket élünk át (munkanélküliség, betegség, gyász, elválás stb.). Vagy akkor is akár, ha csak egy kis segítő kézre van szükség, hogy valaki segítsen költözni, vagy szöget verni a falba, ha esetleg nem megy nekünk.
Milyen háttérdinamikák lelhetőek fel ezen gátlások mögött?
Minden alkalommal, amikor kinyitjuk a szánkat, hogy segítséget kérjünk, többé-kevésbé tudatosan felébresztjük a gyermekkori szorongásokat. A nehézségek közül a pénzigény viszi a pálmát. Ebben a materialista világban az anyagi segítség kérése magával hozza azt a szégyent, amelyet a szegénység és a társadalmi kudarc inspirál. Merni kell bevallani: nem sikerült. További bonyodalom, hogy a pénzigény öntudatlanul visszahelyez bennünket az eltartott gyermek helyzetébe, aki éhezik, fázik vagy fél, és csak az anyjára, szüleire számíthat a túlélésben. Feltámasztja az "élet adósságát", amely a szüleinkhez köt bennünket, akiknek köszönhetjük a világban való létünket. Az eladósodás azonban pszichológiailag nehezen viselhető helyzet. Bizonyos értelemben alsóbbrendűnek, alávetettnek érezzük magunkat azzal szemben, aki ad, adósnak érezzük magunkat. A „lekötelezettjévé” válunk. Rendkívül felszabadító a megkönnyebbülés – a visszaadás, törlesztés végén -, amikor végre kiejthetjük azt a kis felszabadító mondatot: „Kvittek vagyunk.”
„Nem tudok fizetni egy költözésért, tudnál segíteni?”… „Szédülök, el tudnál jönni kicserélni a konyhai izzót?”…”Nem értek semmit ebből az aktából, elmagyaráznád nekem?” Kicsi vagy nagy szolgáltatás, segítségkérés, egyet jelent a tehetetlenség vagy hozzá nem értés beismerésével – még ha csak nagyon korlátozottan is. Néhányunk számára azonban túl fájdalmas ez a vallomás, főleg amikor a leginkább támogatásra szorulunk. Valójában „az az érzés, amelyet az ember leginkább nehezen visel el, a szánalom, különösen, ha megérdemli” – írja Honoré de Balzac.
Vannak olyanok is, akik nem mernek kérdezni, mert félnek a "zavarástól". Ez a blokkolás, elakadás gyakran a gyermekkorból fakad, amikor az ember úgy érezte, hogy ő túl sok, nincs helye a családban, nem hallgatják meg. Vagy a szüleit túlságosan elnyomták saját nehézségeik ahhoz, hogy törődjenek a szükségleteivel. Ennek eredményeként megszokta, hogy korán eltussolja őket, és megtartsa magának a problémáit. Felnőttként pedig képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük, hogy barátaink elég idősek ahhoz, hogy „nem”-et mondjanak, ha nem tudnak rajtunk segíteni. De itt van ez a „nem”, amitől néha még jobban tartunk. (Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a „nem-et kapás” mellett a „nem-et adás”, vagyis nemet mondás is milyen nehéz számunkra – de a nemet mondás egy külön cikk tárgya!) Emellett egy egész belső mozit készítünk, előre látjuk az elutasítást, amikor még nem is fogalmaztuk meg a kérésünket. Ismerős mindenkinek a nyuszika „létrás története”, nemde?
Miért van oly sok szorongás? A legtöbbször nem tudunk nem arra gondolni, hogy egész lényünket elutasítják. Vagyis egyszerűen fogalmazva nagyon személyesre vesszük a helyzetet (pl. amikor egy programra elhívunk valakit, aki nem tud eljönni, és azt hisszük, hogy azért utasított el, mert velünk van a „baj”, nem akar velünk lenni, stb.) És elkezdünk kételkedni abban a másikban, aki valamilyen szinten „ellenkezik” velünk, és végül számunkra kevésbé lesz nyitott, kevésbé rokonszenves és nagylelkű, mint gondoltuk.
Amikor már nem tudjuk felhívni a barátainkat, vagy félünk megállítani egy járókelőt, hogy útbaigazítást kérjünk ("Nem merek zavarni, azt fogja gondolni, hogy idióta vagyok..."), vagy bármilyen segítséget is igen nehéz kérni, – paradoxnak tűnő módon – akkor bizony szükséges szakemberhez fordulni segítségért. A „segítségkérés” kifejezés ma már az emberi kapcsolatokban, életviteli, lelki problémákban jobbára azt jelenti, hogy szakember(ek)hez fordulunk.
Valahányszor elakadunk helyzetekben és szégyelljük, vagy nem merünk segítséget kérni, érdemes ezeken a gátakon, félelmeken elgondolkodni…és ha már meg tudjuk ragadni az okát, akkor nagyobb valószínűséggel túl is tudunk lépni rajta. Mindemellett azt is jó szem előtt tartani, hogy könnyebb segítséget kérni, ha felismerjük, hogy a legtöbb ember szeret segíteni, és nagyon örül, ha megkérik őket. A társadalmi élet a kölcsönös segítségnyújtás öröme is. A fent említett berögzült mondás mellett ugyanúgy ott van bennünk az is, hogy: „Jótett helyébe jót várj!”. Amikor sikerül mások helyzetén javítani, hasznosnak, büszkének, szerethetőbbnek érezzük magunkat. És azt se felejtsük el, hogy az általunk kért szolgáltatásokat, gesztusokat biztosan lesz lehetőségünk a későbbiekben nekünk is nyújtani másoknak.