Új konzultációs felkérése érkezett!
Dr Nagy Péter
A fiúknál is előfordul, hogy ráfogják, azt a nőt keresi, aki olyan, mint az anyja volt, hiszen arra az önzetlen szeretetre és gondoskodásra vágyik, amelyet az édesanyjától és a nagymamájától kapott. De ez igaz? Valóban olyan párt választunk, mint a szüleink? Egyre több kutatás bizonyítja, hogy az azonos nemű szülővel azonos tulajdonságokkal bíró társat választunk. A szüleink példáját egyrészt úgy hozzuk, hogy ugyanazt tesszük a kapcsolatunkba, amit tőlük láttunk, másrészt pedig a beépített szülőképet vetítjük ki a párunkra.
Gyermekkorunk eseményei, kötődései, a szülői példák egy egész életen át elkísérnek és hatással vannak döntéseinkre, tetteinkre. Ezek alapján dől el, milyen felnőtt lesz belőlünk, de azt is meghatározzák, hogy olyan párt választunk, amilyet gyerekkorunkból pozitív emlékként őrzünk. A gyermekkorban megélt traumák kihatnak a felnőttkori párválasztására. Bár a gyermekeinket próbáljuk mindentől óvni, sajnos az elkerülhetetlen, hogy ne érje őket trauma, csak nem mindegy, hogy a kiskutyájának elvesztése, vagy egy bántalmazás okozza azt a traumát.
Fiúként választhatunk az édesanyánk és az édesapánk személyiségi jegyeit és tulajdonságait magában hordozó nőt magunk mellé, nőként pedig nemcsak az apánk, de az édesanyánk jellemzői is visszaköszönhetnek a kiválasztott férfi személyiségében. De ugyanígy kereshetjük azt is (tudat alatt), ha valamit nem kaptunk meg, vagy nem éltünk meg gyermekként. Például, ha gyermekként nagyon elnyomtak bennünket a szüleink, akkor a felnőttkori párválasztásnál fontos lehet számunkra, hogy mi legyünk a domináns fél.
A szüleinkről kapott transzgenerációs örökségeket tovább visszük saját életünkbe, ez kivetül a párkapcsolatunkra. Tudattalanul követjük szüleink mintái: szorongásaink, félelmeink, mind a gyermekkorból hozzuk, ezeket a mintákat szüleinktől vesszük. ugyanakkor az ellenkövetés is jelen lehet, ha a szüleink mintáját látva nem szeretnénk az ő hibáikba esni. Tehát vagy ugyanolyanok, vagy a totális ellentétei leszünk szüleinknek.
Egy nárcisztikus férfi lánya valószínűleg kisebbségi komplexusokkal küzd, melyet úgy próbál ellensúlyozni, hogy ő maga mindent megad a saját gyermekének. Az is borítékolható, hogy ha a családban elnyomottak voltunk, legkisebb gyermekként, netán nem annyira vágyott gyermekként születtünk meg, akkor szinte biztos, hogy felnőttként olyan párt választunk magunknak, aki fölött „uralkodhatunk”. Ez a választás tudattalan, ugyanakkor nagyon erős. Ugyanilyen tudatalatti választás, ha az egyik fél túl kényszeresen áll a dolgokhoz, mert állandó elvárásokat támasztottak vele szemben a szülei, így a folytonos megfelelési kényszer hajtja. Ebben az esetben jó eséllyel választ magának olyan párt, aki végtelenül laza és nem görcsöl rá a dolgokra. Vagy azt választjuk, amiből elegünk van, mert annyira sok volt belőle, vagy pedig azt, amit soha nem kaphattunk meg és pont ezért tetszik annyira.
Ha a családunktól hozott negatív mintákat felismerjük, akkor azokat feldolgozva, átírva és a pozitív mintákra fókuszálva elkerülhetjük, hogy rosszul válasszunk magunknak párt. A jó példák, melyeket otthonról hoztunk, azokat pedig minden ízében meg kell élni és értékelni.
A transzgenerációs minták leküzdésének legfontosabb eszköze, hogy jól ismerjük magunkat, tisztában legyünk a hiányosságainkkal főleg érzelmileg és ezeket terápiás úton kezeljük. Azonban attól, hogy felismerjük a jó és rossz tulajdonságainkat, valamint a családi pozitív és negatív példákat, az még nem jelenti azt, hogy olyan párt választunk magunknak, aki tökéletes számunkra, bár jóval nagyobb esély mutatkozik rá.
Ha magunk elé tükröt tartunk és szembenézünk azzal, hogy valóbban felnőttünk-e, elvágtuk a köldökzsinórt és nem függünk a saját szüleinktől, nincsenek befolyással a napi döntéseinkre (itt a kisebbekre gondolunk, melyeket illik önállóan meghozni és nem pedig arra biztatunk, hogy lázadva, ellentmondva cselekedj a szüleiddel szemben).
Hogy tisztában legyünk önmagunkkal tudnunk kell meghatározni, milyen szerepe volt a szüleinknek a családunkban, mit hozott a családba anyánk és apánk, illetve ezek hogyan épültek be a mi életünkbe, milyen kihatással van ránk.
Az önismeret ezeket a mintákat tárja fel és dolgozza át. A jó párkapcsolatba vezető út is mély önismeret. Az önismeret azt is jelenti, hogy a másik milyen befolyással van ránk. Ha nem úgy reagálunk, ahogy szeretnénk, de nem tudjuk befolyásolni azt, akkor valamilyen minta elmozdult és ezeket meg kell fejteni, mögé kell látni. Például ha ezerszer megkértük párunkat, hogy evés után a koszos tányért vigye el a mosogatóig (olyat már gondolni sem merünk, hogy el is mosogassa) de ha ezt ezredszer sem teszi meg, joggal érezhetjük azt, hogy a párunk nem becsül bennünket. De csak az önismerettel jutunk el oda, hogy megértsük, miért húztuk fel magunkat azon, hogy a tányér már megint a kanapén hever és nem a mosogatóban van. Persze a férfi játszmázását is meg kell érteni, hogy miért nem teszi meg, amit a párja kért. Valószínűleg az anyjával való kapcsolata vetül ki a felnőttkori kapcsolatára is, mert katonás fegyelemmel kellett élni gyermekkorát, de akkor nem mert ellentmondani, most pedig dacból nem teszi meg, amit a párja kér. Amennyiben nem látunk rá a hátterére, úgy a generációkon keresztül, szülőktől kapott jó és rossz mintázat határoz meg minket.